Amúgy meg ma jól megkaptam munkahelyen, hogy ennyi idősen mi az, hogy nem vagyok férjnél legalább, még ha gyerekem nincs is...Biztos igazuk van, de ha magamba nézek vagy 10 év kb. mire eljutok mentálisan oda, hogy gyereket merjek reprodukálni erre a világra, (vagy örökbe fogadni mert már öregek lesznek a petesejtjeim), vagy soha. És akkor mi van? Kérdezem én. Tisztában vagyok a korommal, és már eljutottam arra a pontra, hogy lehet hogy vénlány leszek és nem lesz családom ( illetve én nem alapítok újat) és mivel a szűk családban én vagyok a legfiatalabb ezért jó eséllyel én halok meg utoljára, egyedül. És akkor mi van? Sok ember ezért házasodik és van benne évtizedekig egy nem működő kapcsolatban, mert fél egyedül lenni, fél attól hogy egyedül marad. Én is félek. De csak ezért nem fogom kétségbeesetten kapálódzva "beérni" valakivel hogy majd hátha ő pelenkáz mikor összefosom magam a halálos ágyamon. Akkor inkább legyek egyedül, haljak meg egyedül (ami szintén nem igaz, mert hiszem , hogy az igaz barátok akkor is ott lesznek), de legalább éljem meg az életemet olyan intenzíven ahogy én akarom, éljek át mindent, amit akartam, próbáljak ki mindent, jussak el mindenhova, és ne 40-en felül, 2 gyerekkel, férjjel jöjjek rá, hogy nem éltem még ki magam,  mert akkor egy egész család szív a meggondolatlanságom miatt. Szóval egyedül is lehet teljes életet élni, ez nagyon közhelyes, de mint közhely, rohadtul igaz is, és ehhez néha nagyobb bátorság kell mint egy császármetszéshez...

Magadnak hazudni a legkönnyebb ugyebár...